(Kovásznai György Öninterjú című esszéjét az 1970-es évek végén írta, pontos dátumot egyenlőre nem találtunk hozzá, csak az utalásokból és barátai visszaemlékezéseiből következtethetünk az írás keletkezésének idejére.)

Minek tartod magad? Képzőművésznek, írónak, rajzfilmesnek?
- Feszültségek vannak bennem, mint mindnyájunkban s valahogy – mint mindnyájunknak – le kell hogy vezessem ezeket a feszültségeket. Ezentúl: szeretnék a magam módján hasznos lenni, s ha ehhez eléggé erőssé válik a vágy, s ha ennek a célnak a lehető legteljesebben megfelelhet majd az elért eredmény, akkor azt hiszem ezek a műfaji és stíluskategóriák maguktól elolvadnak, közömbössé válnak…elpárolognak…Nem tudom…
- Ha jól értettem, ars poeticád jövőbe néző. Módszeresen követsz valamilyen célt…
- Igen, igen…
- Iskoláid?
- Hálistennek azok elég sokoldalúak. Az első olajfestéket és festővásznat mint kisfiú, Szántó Piroskától kaptam ajándékba, az első akstúdiumomat tizennégy éves koromban egy esti szabadiskolán Béres Jenő korrigálta, a művészeti gimnáziumban a festő tanszakon Kántor Andor tanított meg festéket törni, alapozni, s a valóságra szorgalmasan odafigyelni. Ugyanitt, mint kedves emlékezetű igazgató-tanárom Z. Gács György hatalmas művész-pedagógusi intelligenciájával művészettörténeti folyamatosságot biztosított a Rákosi-időkben azáltal, hogy az akkoriban kötelező naturalista látványfestészetet átfedte-átalakította a régi nagymesterek nagy valóságfeltárásával … Magyarán: Laktionov és Ék Sándor helyett Velazquezre, Goyára és Cézanne-ra irányította a figyelmünket, s mit mondjak…egy olyan alkotási boldogságot biztosított ezáltal számunkra, mely mind a naturalizmus, mind az avantgardizmus dogmatizmusától egyaránt megkímélt, s ezekben a fontos és pótolhatatlan években egy olyan tudásanyag birtokába juttatott, mely soha többé nem lett volna megszerezhető.
- Kik voltak még rajtad kívül ezek a szerencsésnek mondott növendéktársak?
- Elsősorban Keserű Ilonára és Major Jánosra gondolok.
- A gimnáziumban hogy klasszifikálták a munkáitokat?
- Végig mi hárman voltunk a szakmai kitűnőek. Főiskolai felvételi előtti évben gimnáziumi tanáraim úgy informálták rólam a főiskolai vezetőket – Domanovszkyt és Bortnyikot, hogy úgy festek mint Gauguin, és úgy rajzolok, mint Dürer.
- Ezután fel is vettek a főiskolára…haladék nélkül…
- Igen, és talán egy kissé elbizakodtunk akkor mi, vagyis én és néhány kollégám, akiket említettem. Mindezt természetesnek vettük, de aztán villámgyorsan ráébredtünk, hogy a művészeti gimnáziumi boldog és ártatlan idők itt véget értek, egy teljesen más érték- és gondolatrendszerbe csöppentünk…
- Rövid pórázra fogtak…
- Nem ez volt a baj. Imádtam volna, ha rövid pórázra fognak, hiszen mániákusan szorgalmas tudok lenni, s a kemény diszciplinák szinte felüdítenek…Egészen másról volt szó…Rövid póráz helyett össze-vissza rángattak benünket, a mesterek a legteljesebb tekintélyuralmat gyakorolták, jóllehet – tisztelet a kivételnek – szakmailag bármiféle tekintélyre méltatlanok voltak…Pokoli história volt…Százszor tehetségesebb tanárok sem tudtak volna ebben a művészettörténetileg milliószorosan bonyolult helyzetben eligazodni…A legkeményebb politikai ellenőrzés mellett folyt a legfantasztikusabb szakmai és pedagógiai linkeskedés.
-Tehát szerinted az ötvenes évek művészetpedagógiája egyértelműen negatív?
-Korántsem. Hajdani kollégáimmal teljesen megegyezünk abban, hogy akik annak idején azon a főiskolán a legnyomorultabbul kínlódtunk (jóllehet szakmai jegyeink, nekünk, volt művészeti gimnazistáknak mindig is az átlagosnál jobbak voltak), mégsem veszteggetük hiába az időnket, hogy még egy Fónyiban, Kádárban, Ék Sándorban is, hogy Bernáthról vagy Barcsayról ne is beszéljek, munkált valamilyen konok, gyakran görcsös és ortopéd – elnézést a kissé fellengzős fogalmazásért – szinte megható áhítat…, hogy minek az érdekében?…Igenis a valóság feltárásának érdekében, a látvány, a jelenség, s ezzel együtt igenis a lényegnek is a kibontása érdekében, egy mohó és szinte megszállott szenvedély: odatapadni a modellre,centiméterről centiméterre, árnyalatról árnyalatra haladva előre, fejleszteni, csiszolni, kimunkálni, s végül a modellel a legmagasabbrendű azonosulás állapotába hozni a stúdiumot. Ez bizony ugyanolyan kategorikus imperativus és ugyanolyan archimédeszi pont volt, mint az akkori idők – bár kétségkívül leegyszerűsített, sematizált, erőszakolt – társadalmi célkitűzései…A cél helyes és nagyszerű volt, ám a módszerek tragikusan primitívek…
-Mintha nosztalgiával emlékeznél vissza ezekre a sematikus időkre…
Hahaha, bizony azzal is emlékezem, mint ahogy az ember mindig is bizonyos ellágyulással gondol vissza olyan korszakokra, midőn a dolgok angyalian egyszerűeknek látszottak…Volt ugyanis ebben az alapvetően rossz művészeti oktatásban egy lappangó zsenialitás…Hogy is mondjam…Érted, a művésznövendék szemét rátapasztották a modellre…Nem mozdulhatott a modell mellől…néznie kellett…ha már nem bírta és el akart szaladni, furkósbottal kergették vissza…az orrát beleverték a modellbe…ha elfordult, fejbe vágták és visszafordították a modell felé…ha arrébb lépett, hogy végre egy kissé modelltávolba kerüljön, néhány rúgással visszaterelték a modell felé…ha már nem kapott levegőt, az sem számított…és akkor a növendék elvtárs vagy megfulladt…hahaha…az istenadta…
- Vagy?
-Hahaha, vagy…kifejlesztett egy kopoltyút…kinövesztett magából kínjában egy különleges, rövidhullámú antennát…
- És te kinövesztettél?
- Hahahaha, hallottál te már Husserlről, igen a filozófus Husserlről…Nos, ez egy kissé hosszú lenne, belemenni most…a valóság adott, tehát modellként adott szegmentuma, mint fenomenológiai vizsgálat tárgya…
- Na és?
- Hahaha, nem, nem…a föstő legyen buta, megmondta Lyka Károly, a föstő legyen buta, mert olyat kap a fejire, hahaha….
- Tehát Husserl és az ő fenomenológiája…
- Hagyjuk a polgári gondolkodókat térjünk vissza a jó zaftos festészetre…
- Tehát mégiscsak volt abban a sokat szidott sematikus főiskolai tanmenetben bizonyos következetesség…
- Volt bizony, annyira volt, hogy én a második év végén, jeles osztályzattal az indexemben, levonultam a tanulmányi osztályra és bejelentettem, hogy nem szándékozom tovább főiskolai hallgató lenni…Meséljek?…Izgatott a munkásosztály, olyan vágyat éreztem a munkásosztály iránt mint egy olyan ideál iránt, melyre mindig hivatkozás történik, de amelytől a hermetikus főiskola – leszámítva néhány suta üzemi kirándulást – lényegében, mint ahogy az egész élettől – elszigetelt. Szeretném felhívni a figyelmedet, hogy jelenbeni festészetünk esztetizáló és életidegen szellemiségének előzménye a manapság bizonyos finnyásággal emlegetett “szocreál”. Valóban furcsa, hogy ennyire bonyolultak a dolgok, mégis az az igazság, hogy lényegében a rákosizmustól egészen napjainkig festészetünk “áteljé” jellegű. A különbség legfeljebb annyi, hogy az ötvenes években “munkás-áteljék készültek, míg manapság “áteljé-áteljék”. Bár valóban pártos, harcos, balos lett volna az ötvenes évek festészete… Helyesbítek: bár valóban balos, pártos, propagandisztikus túlzásokba esett volna az a festészet!… Nos, akkor nem hagytam volna ott azt a főiskolát. De nem ezt tette, hanem…
- Hanem?
- Hanem desztillálódott.
- Ebben nincs ellentmondás, ez nem a te felfedezésed, a szocreál életidegensége közhely.
- Nos, ha ez valóban ilyen közhely lenne, akkor az azóta eltelt évek, melyek az előző hibák gondos elkerülésével teltek…tehát akkor ezek a későbbi évek nem a további desztillálódás, hermetizálódás, depolitizálódás és ami a legvégzetesebb – dekonkretizálódás jegyében teltek volna el. A magyar képzőművészet nem a pártideológia, hanem önnön történelmi dekonkretizáltsága következtében omlott össze.
- Sohasem volt Magyarországon valami fényes a képzőművészet helyzete…
- Persze, persze óvakodjunk a puffogó deklarációktól. De én, akkor, főiskolás koromban, igényeltem volna, hogy okosan táplálják a bennem támasztott hitet és lelkesedést, igényeltem volna, és most mondom ki talán a leglényegesebbet: hogy valami, már a nyugati avantgardizmusnál is avantgardistább, a nyugati újdonságoknál is újdonabb újdonságot kapjak a társadalomtól. Ezt nem kaptam, s emiatt rámjött egy olyan vad életéhség, mely valamiképpen összefüggött azzal, hogy szerelmes voltam a munkásosztályba s kissé őrülten, de azért rokonszenvesen arra gondoltam, hogy ha személyes tapasztalásban, beledobódván a közvetlen munkáshétköznapok dimenzióiba, keringvén a konkrét életben, valós emberi, munkáskapcsolatokra téve szert, elmerülök a gyárak, bányák, üzemek életében – ott kerülök kapcsolatba az Igazi Modellel – nos, akkor teljesülniök kell egyébként valóban logikus és helyes következtetéseimnek az immár avantgardizmusnál is avantgardistább, újdonságoknál is újdonabb művészeti iskolának leszek részesévé.
—————————-

- Hát persze, hogy tele voltam spekulatív hülyeségekkel! Dehát kiktől kaphattam volna választ?…Kitől kaphattunk volna, nem egy, igen tehetséges növendéktársammal választ?…Szegény Fónyi bácsitól, aki olyan csúnyácska képeket festett?…Szegény Barcsay mestertől, aki mellékvágányra terelte a rajzoktatást…
- Barcsay?
- Ühüm, Barcsay. Barcsay és az áteljé-anatómia. A szerencsétlen rajz, mint olyan, mint a dologgá objektivizált szakmai ismeret, a műhely-csontocskák meg a műhely-izmocskák, ortopéd cipész-műhely, a corpus, mint tantermi fenomenon…öregem dekonkretizált szappant főztek a valóságból, …barátom úgy vitte mellékvágányra a gyerekeket, mint a huzat!…Mégis jó volt az öreg, mégis szeretem, mégis hálás vagyok neki…Segített, és bizonyára nem csak nekem, hogy felbocsássuk antennáinkat, ha nem akartunk megfulladni a koszos drapériák, a maszatos kockák meg a kriptába való csontocskák között! Azok a gusztustalan vasporos fényű grafit-tanulmányok, azok a bábszínházi bábuknak is gyötrelmesen elrajzolt és boldogtalan Barcsay féle asszonyok és férfiak a maguk kegyetlen sutaságában!(…) Ezek a statikailag hibás formakomplexumok mindenkit megnyomorítottak, aki csak a közelükbe került. Öszvér formák, érted, öszvér formák.
- Mit értesz öszvér formákon?
-Istenbocsá az öszvér formák éppen a filozófiai tisztázatlanság alapján jönnek létre. Maga a probléma hallatlanul bonyolult. Ha jól emlékszem Németh Lajos “Csontváry-Anno 1975″ c., emlékalbum-beli ragyogó tanulmányában írja, hogy Csontváry a szenzualista alapelvet az ideakoncepcióval igyekezett összeegyeztetni…(…)
- (…) A reneszánsz ideakoncepció végleg a XIX. század pozitivizmusa által mállott széjjel. Csontváryban éppen az volt a példátlan és fantasztikus, hogy az egyetemes hit elmúltával is úgy viselkedett, mintha létezne még egyetemes hit, melyre monumentális életmű építhető. Ezzel természetesen megalázta kortársait, akik – érthető védekezésképpen kigúnyolták őt.
- Dehát térjünk vissza Barcsayra…
-Na igen. Az elmondottak lényege, hogy rajztudás, szakmai tudás két forrásból meríthető. Vagy az egyetemes hitből, azaz az ideakoncepció alapján állva, vagyis egy közösségi eszmény alapján, vagy pedig egy nem közösségi, egyéni-szenzualisztikus, pozitivisztikusan-individualisztikus magányos felfedezői vállalkozás alapján. Németh Lajos igen mélyenszántó gondolatmenetét talán csak ott módosítanám, hogy az ideakoncepció nem egyszerűen beletorkollott a XIX. századi akadémizmusba, hanem az történt, hogy az ideából az ún. “mesterségbeli”, “szakmai tudás” formálódott azaz deformálódott ki, melynek létrejöttét holmi akadémiai tanmenet biztosította, ami viszont a természeti stúdiumok és alakrajzok pedagógiai alapzatán állott, ami viszont ellentétben önnön idealisztikus kiindulásával: szenzualisztikus-naturalisztikus. Az eredmény – s ebben megint tökéletesen igaza van Németh Lajosnak – az az akadémikus eklekticizmus lett. Ennek pedig éppen Barcsay lett kései továbbfolytatója. Ha tehát áteljé-anatómiáról, öszvér-képzőművészetről merészelek beszélni, ezt nem tiszteletlenségből teszem, hanem mert keserűséget érzek, amiért forradalmi korunkban egy ásatag, ortopéd, életidegen, hamis szakmai ideált erőszakoltak nemzedékek sorára.
———————

- A modern képzőművészet megtartotta magának a széplelkű általánosságokat, a konkrét egyediséget pedig átengedte a fotóművészetnek, a grafikának, a reklámnak végül a popnak. Mondanom sem kell, hogy a konkrét egyediség, a konkrét történelmiség továbbá a konkrét mindennapiság ezekben a pop-médiákban korántsem vált képessé önmaga hivatásának betöltésére, sem a szellemi nagyság, sem a demokrácia értelmében, hanem azonnal tönkrement, ugyanis eltömegesedett. Végeredményben tehát a konkrétség, mint filozófiai-művészettörténeti alapprincípium – sokféle ok következtében egy gonosz és éretlen kölyök kezébe került, aki ezt meg nem érdemelte, azzal mit kezdeni nem tudott, viszont, mint egy drága játékszert sürgősen tönkretette, mi pedig jottányit sem lettünk képesek elmozdulni az ezoterikus absztrakt, másfelől a reklámgrafika-beat-pop hamis és káros alternatívájának bűvöletéből.
- Mi lehetne a megoldás?
- A megoldáshoz szerénységem valamicskével már hozzájárult, de ez most nem fontos… Hogy mi tehát a megoldás. A fentiekből következően az, hogy a konkrét történelmiséget, egyediséget, mindennapiságot egy nagytávlatú eszmerendszer szerves részévé kell tenni, annál is inkább mivel nagytávlatú eszmerendszert enélkül nem is lehet kiépíteni. Abban a levelemben, melyet azért írtam az esseni Volkwang Múzeumnak, mely évekkel ezelőtt kitüntetett azzal, hogy a Mannheimben Aranydukát díjat nyert festményfilmem alapján számomra ösztöndíjat ajánlott fel…
- Melyet te végülis nem vettél igénybe..
- Igen, éppen ezt akarom mondani. Köszönőlevelemben ugyanis éppen a fenti ars poeticára hivatkozással jelentettem be, hogy nem veszem igénybe a megtisztelő ösztöndíjat.
- Ki kapott még ilyen ösztöndíjat?
- Úgy tudom Major és Lakner….
—————————————

- Ha már egyszer a pop visszahozta nekünk az absztraktban eltűnt figurativitást, akkor miért ne lehetne ezt a figurativitást, mely egyébként abszolút reális: egy Velazquez vagy egy Goya vagy mit tudom én: Rembrandt színvonalán megvalósítani?
- Fölötted nyomtalanul repült el a Pop?
- Ó nem, csak éppen spontánul és sokkal hamarabb estem túl rajta. Egészen apró gyerekkoromban mániákusan kirakatrendező akartam lenni, a reklámok mindig is szinte mágikus hatással voltak rám. Mire jött a Pop én már teljesen immunis voltam, ehhez járul hogy valami furcsa, telepatikus kapcsolatban állok New Yorkkal. Álmomban eligazodnék az utcái között, valósággal az idegsejtjeimben vibrál, kölyökkoromban dobos voltam a gimnáziumi tánczenekarban és rengeteg amerikai számot püföltem végig.
—————————————–

-… bányász, üvegöntő és hajómázoló vendégszerepléseim után Bernáth Aurél osztályán folytattam festészeti tanulmányaimat, Bernáthnak van egy óriási bűne Csontváryval kapcsolatban, amiért ő néhány ezer évet bizonyára le kell, hogy húzzon abban a Purgatóriumban, ahol a festőművészek szenvednek különféle bűneikért. Nos, ettől függetlenül Bernáth, Korniss mellett az utolsó festőnk. Miután ugyanis a koloritot sikeresen kitömegesítették és likvidálták a képzőművészetből ők utolsó bölényeknek számítanak…Mindketten ismerik a színek törvényeit s a komplementaritás elvét, ami azért döntő mert ezek abszolút törvények…Véleményem az, hogy akinek a kisujjában van a komplementaritás annak jogában áll nem-komplementer festészetet csinálni. De csak annak.

————————————–

-… bányász, üvegöntő és hajómázoló vendégszerepléseim után Bernáth Aurél osztályán folytattam festészeti tanulmányaimat, Bernáthnak van egy óriási bűne Csontváryval kapcsolatban, amiért ő néhány ezer évet bizonyára le kell, hogy húzzon abban a Purgatóriumban, ahol a festőművészek szenvednek különféle bűneikért. Nos, ettől függetlenül Bernáth, Korniss mellett az utolsó festőnk. Miután ugyanis a koloritot sikeresen kitömegesítették és likvidálták a képzőművészetből ők utolsó bölényeknek számítanak…Mindketten ismerik a színek törvényeit s a komplementaritás elvét, ami azért döntő mert ezek abszolút törvények…Véleményem az, hogy akinek a kisujjában van a komplementaritás annak jogában áll nem-komplementer festészetet csinálni. De csak annak.
—————————————-

- … Hihetetlenül furcsa helyzet volt…A Rákosi féle sematizmus után fejlődésnek számított, hogy ablakot tárhattunk a Nyugat felé. És lám, lám: ha nem akartuk, hogy Rákosistának tartsanak nem vallhattuk be, hogy tömény rohadás és szarszag árad be az ablakon…Holott ezt – persze nagy csűrés-csavarás kíséretében – maguk a nyugatiak már réges régen elismerték. Mi még ott tartottunk, hogy lihegve téptük ki egymás kezéből a francia, amerikai képzőművészeti albumokat, pedig Nietsche, Valéry, Spengler, Heidegger, Beckett már totálisan kidolgozták, megfogalmazták, manifesztálták totális válságfilozófiájukat… Ah, de mi csak Zsdanovra gondoltunk! És végülis a naturalizmussal szakítva, a modernség, realizmus, sematizmus fogalmakat összezagyválva, vak tanárok által világtalanként vezetve, a szarnak örvendezve azon az alapon, hogy néhány éve még szar se volt, töbszázéves művészeti problémákat újaknak látva, provinciálisan vegetálva, eszmeileg továbbra sem vezettetve ám, továbbra is annál inkább leterrorizálva, csúszva-mászva a porban és közben délibábokat látva végeredményben pedig összezavarva, megalázva, zsenikomplexusokat keverve hetizsűrivel, népies primitív parlagiságot nyomorult nyugatmajmolással…nos, kihagytunk egy olyan lehetőséget, egy olyan hatalmas, nagyszerű, emberhez méltó…mi több szocialista ideológiánkat magasrendűen igazoló művészettörténeti sánszot…
- Mire gondolsz?
- …Erre egyébként akkor jöttem rá, amikor az Annecy fesztiválon levetítették egy festményfilmemet, ami később itthon is, az NSZK-ban is díjat nyert. Nyugati kollégáim eltorzult arccal kérdezték: hogyan engedhették meg azt nekem odaát Keleten, hogy egy ilyen filmet csinálhassak?…Az, hogy egy modern, felszabadult, tehetséges mű minálunk elkészülhetett valamiféle számukra tragikus műhibának tűnt föl és elsősorban azért, mert ők már benne voltak a szellemi sírban aholis csak az vígasztalta őket, hogy immár mi is ott vagyunk…Félreértés ne essék: durva általánosításokban beszélek. Hiszek abban, hogy voltaképpen nincsen szó semmiféle sírgödörről, s hogy maga Spengler túloz a Nyugati Világ Alkonyában. Ám hiszek nemkülönben abban is, hogy, ahogyan az ókor a görögöké volt, a reneszánsz az olaszoké, a felvilágosodás a franciáké stb. most jön valami, ami egy kicsit a mienké lesz…Azaz, hogy jöhet, ha szörnyű kisebbrendűségi érzésünkben egyáltalán észrevesszük ezt…